Tavaly decemberben egy hír sokkolta, ha nem is a világot, de az orvostanhallgatókat egészen biztos. Történt ugyanis, hogy az egyik kínai orvosi egyetemen a diákoknak be kellett feküdnie egy-egy koporsóba a képzés részeként.

A JenTah Egyetem professzorainak az volt az elképzelése, hogy ha a leendő orvosok egy-másfél órát koporsóban fekve töltenek, tisztelni fogják a halált, és jobban fogják értékelni az életet. Bár szerintem inkább csak fölerősödik a klausztrofóbiájuk.

Másfél óra egy fekete dobozban. Ijesztő, és bizarr, különösen tanóra keretében. És pont kínában, ahol - én legalábbis úgy gondolom - alapból tisztelik az életet és a halált. A cikk, amely beszámolt az oktatás e részéről arról is írt, hogy a fiatalokat igen mélyen érinti az élmény, és nem is biztos, hogy az oktatók elérik vele céljukat. És nekem erről az jutott eszembe, amikor én magam is kipróbáltam, milyen koporsóban feküdni.

Meglepően hangzik, tudom, és hihetetlen, és ködös, és ijesztő... de csakugyan megtörtént. Ha valaki nekem mondaná ezt: "habla-bla, kínaiak, pff, én is feküdtem már koporsóban" - minden bizonnyal megvonnám a vállam és arra gondolnék, nyilván nem ép eszű az illető. Pedig, amikor a legjobb barátom úgy döntött, amúgy sem normális szobáját egy egészen extrém és dekandens kiegészítővel, egy koporsó-CD taróval fogja feldobni, hamar kiderült, hogy tulajdonképpen koporsót venni nagyon is hétköznapi dolog. Sőt - kapaszkodni tessék - bérelni is lehet! Előfordul, hogy fiatalok, valamilyen bulit épp koporsóval szeretnének feldobni, mióta Stephenie Meyernek köszönhetően a vámpírkultusz újra terjed, még gyakrabban lett kellék ez a legkevésbé sem bulis kiegészítő. Szóval kelendő áru a koporsó, kérem szépen!

Végül az áhított CD tartót nem sikerült elkészíteni, úgyhogy maradt egy ideig szimpla szobadísz a fa láda. De ha már ott volt, nem bírtuk ki, hogy ki ne próbáljuk. Életre szóló tapasztalat volt. Először is rettentő ijesztő, hogy tökéletesen zár. A lecsukott ládába sehonnan sem szűrődött be fény - egy icike-picike sem. Ahogy lezárult a koporsó fedele csönd lett és végtelenül sötét.

A második szörnyű tapasztalat, hogy nem tudtam benne megfordulni. Kényelmes volt, de nem szeretek a hátamon aludni, gondoltam kipróbálom, lehet-e még kényelmesebb. De nem volt annyi hely, hogy hasra forduljak, hogy a karomat fölemeljem, hogy megvakarjam a fejem, hogy felhúzzam a térdem... és ezen a ponton jutott el egészen a tudatomig, hogy egy koporsóban fekszem. A fedele nehéz volt és persze sérülékeny, ezért csak segítséggel tudtam megszabadulni, de szívem szerint teljes erőből löktem volna le a láda tetejét. Rossz volt. Magányos, elszigetelt érzés.

Jobban tisztelem-e a halált? Korábban is tiszteltem. Ha szembejön, megemelem előtte a kalapom, és fejet hajtok. Nem keresem, de nem is futok el. Ez az élmény nem változtatott a viszonyunkon, csupán segített a döntésben, hogy mi legyen a sorsa a testemnek, amikor már az égi kávéházban fizetem a számlát. Úgyhogy minden nyáron, grillezés közben barátkozok a tűzzel.

Megérkezni azt jelenti, tartunk valahová. Mert IGAZÁN megérkezni nem lehet. Ahová beérünk, egy állomás, ahonnan tovább megyünk, vagy ahonnan egyszer haza térünk, vagy ahonnan egyszer elindulunk újabb otthont keresni.

Megérkezni azt jelenti, egy percre megállhatunk, és kipihenhetjük az út fáradalmát, lemosva a port, a rosszat, a mást, a fölöslegest. Ami jó, ami épít, tovább jön velünk, amikor újra indulunk.

Ha tartok valahová, akkor van célom, és amíg van célom, erőm is. Addig van értelme menni, tenni, vinni a terheket, és remélni, hogy hamar megérkezek egy újabb állomásra, ahonnan új célok felé indulhatok. Mikor minden vázlatpont mellé kerül egy-egy pipa, már rég nem az a fontos, ami az elején volt, hiszen változok, és minden megérkezéssel több leszek. Az út változtat.

Változás. Olykor rossz, nehéz, mert a változás egyszersmind azt is jelenti, valami visszahozhatatlanul eltűnik. De ez azért is van, mert mi magunk leszünk mások, és már bizonyos dolgokra teljesen más szemmel nézünk, ezért látjuk őket másnak. A változás következés képpen sokszor csak bennünk történik meg. De a változás jó is. Mert a változás mindig több, mint ami volt, még ha ez nem is látszik mindig világosan. A változásban benne van a lehetőség - a lehetőség a megérkezésre.

Minden megérkezésben ott van az a rengeteg találkozás, ami megesett velünk. És minden megérkezésben ott van az újabb találkozások vágya.

A megérkezés - tudás.

Tudom, hogy tovább kell mennem. És talán egyszer majd igazán megérkezem - haza érek - haza térek - Hozzád...

Amikor meleg van, és amikor a levegő megtelik a hőség minden összetevőjével, amikor már semmi nem segít, akkor legszívesebben az ember fejest ugrana valami nagyon mély és nagyon hideg dologba.

De élvezném például a csobbanást egy medencényi csokoládé fagylaltba? Nem hiszem. És nem esne jól a szénsavas cukros löttybe sem egy fejessel érkezni. Amire most igazán vágyom az egy medencényi hideg víz... Na jó, de a hideg azért ne legyen annyira hideg, mondjuk a hűtőből kivett ásványvíznél azért legyen sokkal melegebb. Ha most odakinn 29 fok van... várjunk csak, ez nem lehet! Az internetes meteorológusok minden bizonnyal tévednek! Odakinn csak 29 fok lenne??? Akkor átfogalmazom: ha most idebenn 35 fok van (mert idebenn tényleg ennyi van - ki is nyitom az ablakot), akkor legyen a víz hidegsége 25 fokos (máskor ez meleg lenne, de ugyebár, Einsteinnek legyen hála, minden relatív).

Meleg, vérnyomás csökken, szívverés hevesebb, a levegő oxigén tartalma a kritikus szinthez közelít, a csapból folyó hidegvíz hőmérséklete fölveszi a versenyt a reggeli kávé (nem jeges) hőmérsékletével. A szél sem hoz enyhülést - hülést (milyen jó szó!), és még csak a huzat sem húz át a szobán - ablakon be, ajtón ki, pedig ez lenne a dolga.

Jó tanács a kánikulában?

Nincs.

Viseljük! Végülis ezt akartuk (igaz, akkor épp a térdig érő hóban akadt el az autó).